Larry Demetrius Johnson Dallas déli részén nőtt fel egy drogos, prostikat futtató, rablásokkal, zsebtolvajlásokkal zsúfolt gettóban, amelyet azóta egy szabadidőcentrum építtetésével jóval emberibbé tett. Eleinte nem csak kosarazott, középiskolás bokszbajnokként a ringben is nagy jövőt jósoltak neki. A kesztyűzés mellett lett a Skyline High negyedikes diákjaként az Év Középiskolás Kosarasa. Felsőfokú tanulmányait az Odessa Junior College-ban végezte, majd két év után az UNLV-n tanult tovább, ahol 1990-ben Stacey Augmonnal és Greg Anthonyval karöltve egyetemi bajnokságot nyert, majd a következő évben megválasztották az év legjobb egyetemista kosarasának. Az 1990-es döntő nagyon finomra sikeredett, a főként fehérek által favorizált Duke-ot verték ronggyá utcahosszal, noha az utóbbiaknál játszott akkor Chris Leattner és Bobby Hurley is. 1991 nyarán 1/1-esként draftolta a Hornets, Az első tétmeccsen a Boston ellen kezdett, ahol Larry Bird próbálta fogni. ”LJ” az első pozíciófogásnál labdát kapott, majd a háta mögé szorult Nagy Fehér Sasnak labdával a kézben, fordulásból álcsúcsra leosztott egy olyan könyököst, hogy a bostoni edző ezt követően egyből váltott, McHale-t rakta rá. Megkapta az Év Újonca Díjat (19,2 pont, 11 lepattanó), majd 1992-93-ban berobbant a szupersztárok zártkörű csoportjába.

 A Hornetshez jött Mourning, a klubtörténetben meg kettőjükkel először a playoff (Boston elleni továbbjutással). Jellemző, hogy Zo-t védekező-specialistának hozták, a támadójátékot Larry Johnsonnak hívták a Lódarazsaknál (22,1 pont, 10,9 lepattanó, több mint 52% mezőnyből). Ez után az akkor csillagászatinak számító 84 millió dolláros szerződést kötöttek vele 12 évre, és itt álljunk meg egy pillanatra. Akik csak a Knicks lelkes, ámde semmi különöset nem mutató, maximum távolról veszélyes játékosaként látták játszani, azokat illik felvilágosítani az eredeti ”LJ”-ről. A fiatal Larry Johnson 201 centiméter magas (erőcsatárnak alacsony) 116 kilós izomkolosszus volt, kimeríthetetlen fegyvertárral. Kőtörő izomzata fantasztikus robbanékonysággal és parádés súlypontemelkedéssel párosult, így nem maradt senki, aki érdemben tudott volna valamit kezdeni vele. A hozzá hasonlatos szekrényeket körbefutotta, a vele azonos gyorsaságúakat átugrotta, vagy beledöngölte őket a drága jó anyaföldbe. Gyűrű-közelben számos támadómozdulattal bírt, csak néhány mutatóba: fade-away (hátrafelé ugrásos tempó) sima power-move (ziccer a védőt legázolva, izomból), lefordulások, forgások, jó labdavezetéssel, egylábas horgokkal kombinálva. Villámgyors sprintek Bogues után, a végén lavinaszerű zsákolásokkal, sok közülük a 92-93-as összefoglalók gyöngyszeme. Lepattanózóként ugrani képes, palánk alól kiszoríthatatlan masina, pluszba remek érzék a passzoláshoz, perzselő játékkedv és átlag feletti játékintelligencia. Na ebbe az összképbe ütött bele 1993 őszén a ménkű, a Hornets ékkövének lerobbant a háta. Becslésem szerint olyan szinten lehetett ezzel sérült, mint Brad Daugherty 1994-ben, csak amíg Brad 1996-ban úgy vonult vissza, hogy egy percet sem játszott többet, Larry még lehúzott vagy nyolc évet. A robbanékonyság és a súlypontemelkedés egycsapásra odalett, fogyott is vagy 8-10 kilót, hogy a beteg testrész bírja a súlyt cipelni. Át kellett alakítania a játékát, mert nem lehetett eztán a palánk alatt sokat izmozni, senkit nem tudott leugrani vagy első lépéssel rendszeresen tanítgatni, e helyett a középtávoli mellett megtanult kiválóan triplát dobni, és fura módon jobban védekezett, mint egészségesen. Bár soha nem lett az, aki volt, vagy lehetett volna, azért maradt néhány jó pillanata. 1996-ban vitte el a Knicks Anthony Masonért és Brad Lohausért a Charlotte-ból, a Knicksben a vezérszerep helyett kiegészítő ember lett, de ez már egy másik történet. A Hornets-drukkereknek úgy marad meg az emlékezetében, mint a csapat első olyan kosarasa, akitől tudása miatt egy időben ligaszerte rettegtek.